A Fudzsi Tokiótól északnyugatra, a Honshu-szigetet haránt irányban átszelő hatalmas tektonikus árok keleti partján magasodik a felhők fölé: vulkántölcsére tökéletes kúpforma, magassága 3776 méter – ez Japán legmagasabb pontja. Környékén számos melegvízforrás található, s ma már jelentős része természetvédelmi terület. Legutóbb 1707-ben tört ki, amikor is Tokió utcáit vastagon belepte a vulkanikus hamu. A hegymászószezon hónapjai július és augusztus, a hegytetőre érni pedig hajnaltájt a legcsodálatosabb, ugyanis ilyenkor kevesebb a felhő, s a napfelkelte látványa egészen egyszerűen csodálatos.

Maga a hegy tulajdonképpen több vulkánréteg egymásra épülése révén jött létre, melyek közül a legidősebb (körülbelül félmillió éves) egy eltemetett sztratovulkán, a Komitake. Erre "épült" a Ko, azaz az Ó-Fudzsi, amely az i. e. 80 000–100 000 között pár száz éves szünetekkel folyamatosan működött. Végül erre rakódott fel a mai Shin, az Új-Fudzsi, mely bő ötezer esztendeje hasonlóképpen hosszú nyugalmi periódusokkal, de lényegében folyamatosan aktív. (Egyes számítások szerint a Fudzsi az elmúlt százezer év folyamán megközelítőleg 400 km3 vulkáni kőzetet "termelt". A tűzhányó központi krátere mintegy 700 méter átmérőjű és 200 méter mély. Oldalain félszáznál több, úgynevezett parazitakráter nyílik, az északiakból kifolyt láva gátolta el azt az öt gyönyörű tavat, amelyek a Fudzsit félkörívben körülölelik. A legnagyobb mellékkráter délkeleten található, ez a "háromfejű" Ashitaka-jama (1187 méter), s anyaga teljes egészében megkövesedett láva.
Nekünk, földi halandóknak a hegyekhez való viszonyunkat a történelmi ókor óta a legkülönfélébb hiedelmek határozták meg. Ennek okát abban az általános emberi tulajdonságban kereshetjük, hogy amit nem ismerünk, attól félünk. A titokzatos erők szinte valamennyi ősi kultúrában mindig is a hegycsúcsokon laktak, gondoljunk csupán a Kalias hegyre, az Olimposzra, a Csomolungmára, avagy éppen a bibliai Sínai hegyre.

Idegenvezetőnk meséli, hogy a legenda szerint a Fudzsit elsőként egy szerzetes mászta meg 663-ban. Mivel a hegy ősidők óta szent helynek számít, a környék a nők számára egészen a Meidzsi-korszakig tiltott területnek számított. Az utunk felfelé bő hat órát vesz igénybe, s kereken tíz állomásra oszlik. Az első öt kikövezett úton vezet, s körülbelül a tengerszint feletti 2300 méter magasságig tart. Évente több százezer ember mássza meg a csúcsot. A hegy lábánál fekvő erdőhöz, az Aokigaharához számtalan legenda kapcsolódik. Az egyik szerint a környező sziklák oly nagy mennyiségű vasércet tartalmaznak, hogy az iránytűk errefelé bizony csődöt mondanak. Egy másik történet szerint az erdőt szellemek és manók lakják.
A feljegyzések szerint a Fudzsi a történelem során három alkalommal élt át hatalmas és sorozatos vulkánkitörést: kétszer a Heian-korszakban (ezek az Enrjaku- és a Dzsógan-kitörések) és egyszer az Edo-korszakban. Utóbbi végén volt a legutolsó följegyzett kitörés, a Hóhei (1707), amely a hegy délnyugati oldalán három óriási kürtőt hozott létre.

A Fudzsi természetesen nem egyszer megihlette a művészeket is. Közülük talán a legismertebb Kacusika Hokuszai (1760–1849), aki ifjú éveiben egy könyvkereskedésben dolgozott, majd egy híres műhelyben elsajátította a fametszés mesterségét. Hosszú pályafutása során közel negyvenezer rajzot, metszetet és festmény készített, s művészete eljutott a korabeli Európába. Legismertebb műve egy fametszet-sorozat, amely Fudzsit 36 különböző nézetből ábrázolja. Részben az egyes évszakok változása szerint, verőfényben, esőben, avagy éppen havazáskor, de olykor bizarrabb "nézőpontokat" is alkalmaz. Egyik metszetén például lebegő vadludak alatt, a víz tükrén fodrozódik a szent vulkán tükörképe. Egy másikon csónakban ülő horgászok mögött ködlik fel a Fudzsi sziluettje, egy harmadikon egy bambuszligeten túl, a következőn pedig a sűrű zápor függönye sejteti csupán. Hokuszai művészete nagy hatással volt a francia impresszionistákra, Van Gogh és Gauguin nevét említhetnők.